Sokan felhívják a figyelmet, hogy a nyugati világ szervezeteiben uralkodó viszonyok éles kontrasztban állnak azzal a demokratikus társadalmi intézményrendszerrel, amelybe ágyazva e szervezetek működnek. B. Robertson, a holakrácia szerzője egyenesen feudálisnak nevezi ezeket a szervezeten belüli viszonyokat.

A szervezetekben dolgozó egyénekben és kollektívákban, ill. a szervezetekben magukban rejlő potenciál felszabadításának igénye hívta létre az elosztott vezetési rendszereket, amelyek szétosztják a vezetést a szervezeten belül, és ezáltal támogatják az önszervezést.

A szociokráciában és a holakráciában a hagyományos vezetői funkciók és szerepek jó része a szervezeti egységek kollektíváihoz vándorol, így a működés helyi szabályairól az érintett kollektívák döntenek.

A szociokrácia és a holakrácia tehát elosztott struktúrák, amelyek formális szervezeti keretet biztosítanak a részvételi döntéshozáshoz és az önszervezéshez. Használatukkal a nagy szervezetekben felszámolhatók a merev tekintélyelvű viszonyok, a kis szervezetek informális működése pedig szervezetté alakítható a rugalmasság és a közösségi kultúra feláldozása nélkül.

Kellő feltételek teljesülése esetén a szervezetek részvételi döntéshozást alkalmazó demokratikus munkahelyi közösséggé, a közösségek pedig szervezetté válhatnak, miközben eredeti identitásukat is megőrzik. Ilyen feltétel a szervezet életkorának, méretének, tevékenységének, az alkalmazott technológiának, az emberi és kulturális adottságoknak stb. kompatibilitása az elosztott struktúrával, ill. közösségek esetén a közösségi tagok egyéni értékrendjének és a közösség kultúrájának kompatibilitása az elosztott vezetési rendszerrel.

Nézetem szerint az elosztott vezetési rendszerek a fejlődés posztmodern szakaszában – ld. a lenti ábra körbefutó zöld sávját – jelennek meg, amikor a szervezeti tagok nagyra értékelik a partnerséget, a részvételt, az önszervezést és a csoportos módszereket, továbbá integrált fejlődés esetén a felhatalmazás strukturális útjait is keresik.